Két hét a tundrán 11. fejezet

Utóhang

Mázlifaktor

A gps-re feltöltöttem pár ígéretes hely koordinátáját, és papírtérképünk segítségével navigáltunk a helyek közt. Hatalmas szerencsénk volt, hiszen az első folyó tele volt hallal. Ekkor meg nem tudtuk, de a környék leghalasabb vízénél kezdtük meg a horgászatot. A legtöbb horgász is itt volt. Mi ketten, meg a néni. Egy folyóhoz el sem jutottunk, két másik vízben nem volt hal. Vagy túl nagy volt az esésük, és a torkolatnál nem tudtak felúszni az ívóhelyet kereső szajblingok, vagy hiányoztak belőle a haltartó medencék, poolok, és csak állandó lakos, apróbb halak éltek bennük. Apropó szerencse. Az időjárással volt talán a legnagyobb mákunk. Érkezésünk előtt, egész nyáron szakadt az eső a szigeten. A hírek arról szóltak, hogy a legnehezebb túrákon vannak túl, akik idén jártak a trailen, a megszokott csapadékmennyiség háromszorosa hullott le rövid idő alatt. Az ösvény folyammá változott, egy hidat elmosott a megáradt folyó. Ehhez képest egyetlen csendes esős napunk és éjszakánk volt, illetve a visszaúton kaptunk éjjel egy vihart és az utolsó nap pár óra intenzív esőzést, amit egy hotel előteréből néztünk végig. Fotelből. Nem történt sérülés, nem rántottuk magunkba a horgot, nem vágtuk meg magunkat halpucolás közben. Nem volt bokaficam a nehéz terepen a nehéz zsákokkal a hátunkon, nem estünk bele a folyókba az átkelések közben. Nem ment tönkre felszerelés, nem volt bottörés, sátor-, bakancs- vagy táskaszakadás. Pedig volt lehetőség bőven a sérülésre, de ha elromlott volna a fejlámpa, a gps, egy gázfőző, egy sátor-zippzár, vagy csak vízbe ejtem a telefonom az összes képpel együtt, akkor bizony más lenne az utóhangja az egésznek. Vagy mondjuk, ha első nap elhagyom a moszkitóhálómat. Igen, szúnyogok. A sisimuti repülőtérről kilépve azonnal megtapasztaltuk mit jelent a sok szúnyog.

A felszerelés: mit vihettem volna még, és mi volt fölösleges?

Az út előtt heteken keresztül mérlegeltem mindent, amit vinni szerettem volna, a felszerelés összeállításában jelenlegi feleségem oroszlánrészt vállalt. Pé 30 kg-os táskával ijesztgetett, nekem célom volt 20 kg alatt maradni vele. Hat adag, két személyes gyorsrizs, só, fűszerek, pár leveskocka, fél kg magmix, egy négyadagos kuszkusz, 7 db Decathlonos liofilizált zacskós készétel (120 g szárazanyagból lesz közel fél kg finom táp), 12 db kicsi energiaszelet képezte a 4 kg élelmiszer alapját. Egy zacskó (50 g) marhahús-chips (beef-jerky), szőlőcukor, magnéziumpor, elektrolit-tabletta, egy tábla étcsoki negyed kg. szalonna, egy deci étolaj ment még a táskába. Kenyeret és kolbászt nem akartam vinni, Pé hozott mindkettőt. Egy pár falat kolbit ettem az egyik levesből, de egyáltalán nem hiányzott. Úgy számoltam, ha nincs hal és gomba, akkor is ki tudjam húzni valahogy ezt a két hetet. Egy váltás ruhát vittem, de csak a hazaút előtt vettem át, így akartam elviselhetőbbé tenni a repülőutat a mellettem ülő utasok számára. Egy tekercs Wc-papír, kis csomag higitörlő, kézkrém – minden csepp megérte –, elsősegélycsomag gyógyszerekkel. Igen higitörlő. Önző dolog, sosem bomlik el, de a vége felé már indokolt volt a használata. Igyekeztem semmi nyomot nem hagyni. Kettes előtt gödröt kapartam, miután végeztem mohával fedtem el. Tusfürdővel két naponta arcot, kezet és ezt-azt mostam, kulacsból egy korty vízzel, távol a folyótól. Sátor, hálózsák (köszi Pali), derékalj, 2 főzőedény, bögre, bicska, evőeszköz, gázfőzőfej ment még a 75 literes táskába (köszi Judit). A két botnak pvc-csőből csináltam egy tokot, a két orsó mellé két maréknyi felszerelést csomagoltam (5 wobbler, 12 jig, 15 fémcsali, előkezsinórok, melyek közül a 0.20-es és a 0.22-es elég lett volna a legyezéshez). Gps, egy régi E-book olvasó, rajzfüzet. Vettem egy ivózsákot is, de ez volt az egyetlen fölösleges teher. Tényleg mindenhol ivóvíz folyt, egyszerűbb volt a kulaccsal kettőt fordulni a főzéshez, mint a zsákot töltögetni. Néhány tartalék ceruzaelemet leszámítva tényleg nem vittem semmi olyat, amire nem volt szükség. Halsütő rácsról, 2 kg-os zabpehely készletekről, túlélőkésekről, kamáslikról, sok váltás ruhákról olvastam másoknál. Nekem nem kellettek ezek. Pé hozott egy apró műanyag vágódeszkát, ez jól jött halpucoláskor, de egy kövön is megoldottam eleinte a trancsírozást. Egyébként ezeket a halakat teljesen más megpucolni, mint az itthoni pl. keszegeket. Nincs pikkelyezés, az is ehető. Nincs halszag, enyhe illatuk van. A hasukat úgy lehet végigvágni, mintha vajban futna a penge, nincs úszóátvágós nyeszetelés. A belső szerveik egyből kifordulnak, nem kell vakarászni, rángatni azokat. A filézés kézben, pikk pakk megvan, de jó a patkószelet is, hiszen szálka alig van, vagy ha igen, puhára fő pillanatok alatt. A kis hobókályha amit társam hozott zseniális találmány, anélkül nagyon nehéz lett volna a főzés. Pár hagymát is cipelt, ami jól esett ugyan, de nélkülözni tudtam volna. Ami viszont nagyon jó lett volna: egy váltócipő, akár egy papucs, a sátorhely környéki petymegeléshez. Két hétig nem volt jó ugyanabban a bakancsban lennem. A gázlónadrág és a gázlóbakancs helyett viszont elég lett volna egy könnyű combcsizma. Az átnedvesedett gázlócucc háromszor olyan nehéz lett, mint szárazon, és a vízmélység alig indokolta, hogy abban legyünk, sokat horgásztunk partról is. A csapadékos év miatt minden felszerelésemet simítózáras zacskóban illetve drybagben vittem (köszi Fruzsi), ez sokszor hasznos volt, főleg amikor menet közben át kellett pakolni a teljes táska tartalmát a folyókon való átkelések miatti öltözködésekkor. Beszereztem egy nagy poncsót is, amiben esőben is tudtam volna menetelni, úgy, hogy a táska sem ázik el, de nem volt rá végül szükség. Csakúgy, mint a vízálló nadrágra sem szerencsére.

Megérte?

Buta kérdés, de azért feltettem magamnak. Tetszett a táj érintetlensége, borzasztóan vágytam kiszakadni a természetellenes, mindennapi életből és egy ilyen út jó választásnak tűnt. Nem a legolcsóbb – Grönland híresen drága hely, bár nem sok költésre volt lehetőségünk helyben –, nem a legegyszerűbb út, de kockázat nélkül nincs győzelem ugyebár. A kedvcsináló blogcikket sokszor átböngészve egy mesés völgyben legelésző pézsmatulkokra, a sötét éjjeleken sarki fényre, szelíd rénszarvasokra és nehezen megfogható, nagy halakra készültem. Őszinte leszek. Ezekből nem lett semmi. Erre a helyre, ebbe a paradicsomi völgybe nem tudtuk megszervezni az utat, egyszerűen nem tálaltunk embert aki odavisz csónakkal, gyalog szinte elérhetetlen távolság, így a repülőjegyet más célállomással vettük. Ez bennem csak akkor tudatosult, mikor már elkezdtem utánajárni a grönlandi horgászati lehetőségeknek és látnivalóknak. Úgy készültem, hogy elmegyek valakivel, aki tudja, mit fogunk csinálni, és elmegyek oda ahol nagyjából tudni, mire lehet számítani. Ehhez képest a totális bizonytalanságba indultunk neki, és valljuk be ismeretlen vízre meg itthon is kétszer meggondolom elautózzak-e 150 km-t. Itt egy kicsit nagyobb volt a tét. A trail mentén vannak emberek, és rendszeresen vadásznak is, ezért a vadvilág korántsem gazdag és érintetlen. Pézsmatulok, amit nagyon szerettem volna látni, nem él Grönland ezen részén. A nagy charok pedig nem minden folyóba úsznak fel. Utolsó nap az egyik hotel előtt leszólított egy csapat nemzetközi legyezőhorgász. Egyikük meglátta, hogy épp szelektálom a telefonos, halas képeimet. Szóba elegyedtem vele. Elmesélte, hogy egy hetet voltak egy fullos lodgeban, guideolt pecán és rommá fogták magukat innen délre egy nagy folyónál. Nagy, 70 cm-es chart is fogtak. Napközben egy szál bottal setáltak a nagy folyó mentén, mindennel fogták a halat, este pedig főztek rájuk, söröztették őket, jakuzzi és kényelmes szobák várták őket a nehéz horgászatok után. Hát igen, más. Egy percig sem cseréltem volna velük. Egyikük azt állította, hogy a paradicsomi völgyet már béreli egy dán horgásztársaság, és csak az ő vendégeik mehetnek oda.

Kinek nem ajánlok egy ilyen kalandot?

Nem ajánlom annak, akinek nem természetes, hogy csak annyit eszik, amennyire szüksége van. Nem ajánlom annak, akit nem tölt el mérhetetlen örömmel, ha reggel napsütésre ébred. Annak sem aki nem értékeli a tűz melegét a sötét éjszakán. Hisztinek, nyűgösködésnek és legfőképpen körülményeskedésnek nincs helye egy ilyen úton. No és persze a fizikai igénybevétel. Nem vagyok sportos, inkább szívós. Sosem voltam erős, most 71 kg testsúlyhoz vittem 23 kg felszerelést. Ez a végére 66 és 17 kg-ra módosult. Napokon keresztül éreztem, hogy a teljesítőképességem határán vagyok. És nem csak a nagy teher, a hideg, a gyaloglás, a bizonytalan úti célok, hanem minden együtt. Az otthoniak hiánya, a megszokások nélkülözése is sokat kivesz az emberből. Aki ezt nem bírja, annak nem való ilyesmi.

Mi hiányzott leginkább? Sokat agyaltam ezen, a legtöbbet feleségemre, a kutyámra és a szüleinkre gondoltam, főként a végtelen gyaloglások alatt. Ez erőt adott. Eszembe jutott pár horgász és rovarász cimbora, hogy ki lenne, aki élvezné ezt, kinek, mit mondanék az átélt élmények hatása alatt. Az otthoni ízek, kávé, sör, csoki nem kifejezetten hiányoztak, ittam és ettem eleget negyven év alatt. Zöldségek, gyümölcsök jól estek volna viszont. De leginkább egy szék hiányzott. Igen egy szék. Volt két kövem, egyiken a bakancsot és a nadrágot vettem fel reggelente, másikon görnyedve a tüzet tápláltam és főztem. A nap többi részében végig talpon voltam. Jól esett volna megpihenni a két hét alatt, de a sátron kívül vertikális pózban voltam jellemzően. Talán 5-10 perceket heverésztem ritkán, amikor sütött a nap két szessön közt.

A táj szépsége és a horgászeredmények mellett legalább ilyen fontos és meghatározó volt számomra az elszakadás, a kiszakadás élménye. Talán részben menekülésnek is nevezhetjük. Csak magamra figyeltem, semmi káros, fölösleges kör, semmi céltalan tett. A káros gondolatok elhesegetése sokkal könnyebben ment itt, bár szinte nem is ütötték fel a fejüket. Elvesztettem az időérzékem, mindegy volt hány óra van. Ezt a fajta elvonulást nehéz akárhol kivitelezni. És nem csak azért mert itt nem volt térerő, nem volt internet és a telefont csak fényképezésre használtam. Hanem azért mert túl sokan vagyunk emberek, és elvész a lényeg köztünk.

Teljes videó az útról:

Olvass még!