Két hét a tundrán 10. fejezet
Szünetmentes halfogás
Érdekes módon engem feltöltött a sok kaja, főleg a kóla, míg Pé a gyomorgörcstől alig halad. De más is megfordult a fejemben, és talán ezért megy jobban a caplatás. Mi lenne, ha a tengerparton aludnánk, és dobnék még párat a végén?
Homokos partot találunk az úttesttől nem messze, pár merész dán fiatal még fürdőzik is a kánikulában. Amint áll a sátor már rakom össze a pergetőbotot. Harmadik dobásra kisebb codot fogok, aztán még vagy ötöt. Társam is fog egy pilkeres búcsúhalat, majd elvonul pihenni.
A viharban átélt hideg éjszaka után éhgyomorra indult neki az utolsó szakasznak, majd a nehéz étellel megterhelve, gyomorgörcsök közt tette meg az út végét. Jogos a fáradtság. Fitt ugyan én sem vagyok, lassan megszokom az egy hete tartó sántításom, minden lépésnél belenyilall a fájdalom a bokámba, de hív a víz. Átbicegek az öböl túloldalára, felkapaszkodom a meredek sziklákra, és az egyre emelkedő tengerbe vetem az egyik utolsó pilkert. Azonnal kapás, arasznyi tőkehal. Újabb dobás, kilós cod. Újabb dobás, két és fél kg-os cod. Minden dobásra van kapás. Kitámasztom a telefont egy kővel, videózom a horgászatot vagy negyed óráig. Talán két dobás van, ami nem fárasztással végződik. Az utolsó közel 3 kg-os halnál befejezem. Micsoda kilépő hal! Itt sok méter hosszú, barnamoszat nő foltokban a tengerfenéken. A sem nem állat, sem nem növény élőlények erdejében bóklászó codok sötétbarna színűek, gyönyörű ragadozók.
Reggel elsétálunk az apró repülőtérre, és megkezdjük hosszadalmas utunkat otthonunk felé, mely másfél napig tart nagyjából.
