Két hét a tundrán 5. fejezet
Újra úton, #botorkálási
Keservesen lassan haladtunk. Hosszú, egyenletes emelkedő vezetett a hegycsúcs felé, majd egy nagyobb patakon átkelve a platón elterülő tó mellett vezetett utunk. Órák óta meneteltünk, követve a kőrakásokat, amik az útvonalat jelölték. Pé edzettebb volt, sokkal jobban bírta. Neki elég volt 30-40 percenként megállni, olyankor bevárt, de tudott volna gyorsabban menni Az egész út során szinte egyedül haladtam, hiszen általában az első-második megálló után eltávolodott tőlem. Nem igazán tudtam/akartam (?) sietni. A rendszeres megállásokkor levettem a táskát, egy darabig száradtam. Aztán az ücsörgés alatt felvettem a tollkabátom, amikor már fázni kezdtem. A kabát átszívta az izzadságot, a merinói gyapjú aláöltözet így gyorsabban megszáradt a hűvös szélben, és szinte száraz hátra vehettem vissza nehéz terhemet. Ez jó módszernek bizonyult, kellően regenerálódtam a pihenők alatt, igaz egyre rövidebb időkre töltődtem fel.
Lépten-nyomon rénszarvasagancsba botlottunk. Vadászok áldozatainak maradéka, csontok, szőrfoszlányok mindenfelé. A hágó meredek sziklafalán, kézzel-lábbal kapaszkodva tudtunk átjutni. Nem volt jó. Botorkálásunk sokadik órájában végre megláttuk az alattunk elterülő tavat, partján néhány kenuval. Lefelé baktatva előttem megmozdult egy kő. Majd még kettő. A sarki hófajdok (Lagopus muta) tökéletes rejtőszínüknek köszönhetően annyira beleolvadtak a környezetükbe, hogy szinte rájuk léptem. A fején piros tollakkal díszített kakas izgatottan durrogott, míg a két tojó lassított felvételként távolodott tőlem. Pár méteres közelségbe engedtek néhány fénykép erejéig.
Lassan leértünk a folyóhoz, és rögtön látjuk, hiába jöttünk. A víz sekély, esése túl nagy. Közlöm, hogy én nem biztos, hogy másnap vissza tudok menni, kell egy nap pihenés. Két napja gyalogolunk a semmiért, legalább egy kis átszellemüléssel, nyugival élvezzük, hogy itt vagyunk. Eszünk valamit és álomba zuhanunk.
Másnap tejköd fogadott, ahogy kinéztem a sátorból. A nap még nem tudott áthatolni a szűk folyóvölgy párarétegen. Bóklásztam kicsit a környéken, visszafeküdtem olvasni. Aztán a reggeli zabkása után megbeszéltük, hogy déltájt visszaindulunk. De előtte azért összeraktam a legyezőbotot, és szárazlegyet – egy lószúnyogot és a „kis zöldet”– dobtam egy nagyobb poolba a parti köveken egyensúlyozva. Szűk harminc centiméter hosszú, vékony, sárgahasú charok akadnak a horogra. Állandó lakosok, nem vándorló, hanem rezidens halak. Nincs is sok, nem is nőnek nagyra, viszont ez a harmadik folyó, ahol halat fogok. Felvillanyozott az a pár hal a keserves visszaindulás előtt.
A visszaút kezdetben gyorsabban, majd egyre lassabban ment. Eleinte 40, majd 30, majd 10 percenként megálltam, egyre hosszabb időre. A hágóig én háromszor, Pé egyszer pihent meg. A feltört sarkam, a bosszantó náthám és a három napja tartó értelmetlen gyaloglás felőrölt. Itthon derült ki, hogy nem a bakancs törte fel a sarkam túra felénél, hanem begyulladt, ödémás lett az achillesem, még most is bicegek, pedig napok óta itthon vagyok. Éppen társamat videóztam, ahogy az alattam elterülő völgyet szeli át, kb. 800 méterre tőlem, amikor két nagy madár repült fölénk. Nálunk is élő, fehérfejű rétisasok (Haliaeetus albicilla). Grönlandról egy fészkelő pár ismert, talán őket láttuk. Méltóságteljesen keringtek fölöttem. Pé egy órával előbb ért vissza, már sátrat vert mire beestem fölöslegesen megcsalt helyünkre. De este már horgásztam. A GPS szerint mindössze 10 km-t tettem meg aznap. Öt-hat óra alatt. A hágó 85 méterről 340 méterig emelkedett. Nevetséges távok.
