Két hét a tundrán 4. fejezet
A vadász tanácsai
Fura leírni, de pár nap alatt telitődtünk a folyón való horgászattal. Gyakorlatilag bármilyen csalival lehetett halat fogni, és méretük pedig meglehetősen egységes volt. Végtelen számú akció és sok tucat hal után ideje volt tovább állni. A következő kinézett hely egy 1400 m magas hegy túloldalán lévő folyószakasz volt. A térkép ugyan jelzett valamilyen ösvényt, ami átvezet egy hágón, de sok információnk nem volt a tervezett útról. Az otthon, monitor előtt berajzolt track 19 km hosszú a GPS-em szerint. A reggeli indulás a folyónkon való átkeléssel kezdődött, majd hamar elértünk egy másik folyót, ami nagyon ígéretes volt a térképen, de nem láttunk benne halat. Torkolatánál vízesés-szerűen ömlött a tengerbe. Feltehetően túl meredek ahhoz, hogy a charok feljöjjenek rajta. Gázlóruhába öltözünk és átkelünk rajta. Innentől csigatempóban aljas emelkedő következett. A süppedékeny, szivacsos, láp-jellegű területen – bog – lassan haladtunk.
A túraútvonalon való vánszorgást könnyűnek semmiképp sem nevezném. A nedves mohapárnák és alacsony bozót közt kanyargó, másfél lábfej széles, saras trailen azonban összehasonlíthatatlanul jobb haladni, mint az út nélküli terepen. Ez utóbbit az alábbiak alapján tudnám leírni annak, aki még nem járt itt. Képzeljük el, hogy a nagybevásárlást cipelve próbálunk feljutni a 10. emeletre, ahol a lépcsőfokok különböző méretűek, anyaguk pedig nedves, vastag hideg szivacs. Rajtuk a lakók cserepes növényeit kerülgetve lépkedünk, 10 fok körüli hőmérsékletben, erős szélben végtelen számú szúnyog társaságában. Hat órán át. Egymás után több napig. Úgy, hogy egy hete szinte csak halat eszünk, nem fürödtünk, ugyanabban a ruhában vagyunk, és nem tudjuk, hogy pontosan hányadik emeletre akarunk menni, illetve nem kell-e újra kezdeni másnap. Ja és azért néha bokáig süllyedünk a hideg vízzel teli virágcserepekbe.
Bő három órával az indulás után még nagyon közelinek tűnt az imént átszelt folyó. Már az elején éreztem, hogy nem pihentem ki a túra első napjait, így sok minden járt a fejemben, még a visszafordulás is. Talán ha négy kilométert tettünk meg, mire elértük a megrajzolt útvonal kezdetét. Számtalan apróbb vízen léptünk át, kis tavak mellett haladtunk el. Kisvártatva feltűnt mögöttünk két alak. Ahogy beértek, szóba elegyedtem a férfivel. Idősebb, osztrák házaspár, akik könnyű felszereléssel indultak el felfedezőútra a tengerpart menti kabinból ahol megszálltak. A nagy tengeröböl partján láttunk néhány épületet, amik csak hajóval, esetleg atv-vel (all terrain vehicle), quaddal közelíthetőek meg. Feltehetően sisimutiak hétvégi házai lehettek. Apa loholt elől, míg a néni lassabban követte. Megelőztek, majd megálltak pihenni és mi lehagytuk őket. Nem mesze tőlük muszáj volt szünetet tartanunk. Még sehol sem voltunk a tervezett távtól, de kellett egy szusszanásnyi pihenő. Alattunk nagyobb patak zubogott, a túloldalán két alak tűnt fel. Integettem nekik, visszaintegettek és ruganyos léptekkel elindultak felénk. Egy ötven körüli inuit férfi volt, egy fiatalabb nővel, aki szállítókeretet cipelt a hátán. Távcsöves puska volt náluk, ápolt bakancsban, márkás túra- és vadászfelszerelésben voltak. “Inglis?” – kérdeztük. Bólintott, majd lassú, megfontolt beszéddel kezdett velünk kommunikálni. Közölte, hogy ma nem jártak szerencsével, nem került eléjük rénszarvas. Megtudtuk, hogy a megfelelő technikával ketten négy szarvast tudnának hazavinni ezen a terepen, a hátukon. Igen, négyet. Térképen megmutattuk, merre tartunk, mire szemében az őszinte elképedést láttam. Azt mondta, az út minimum három nap – ha szerencsénk van –, a terep nagyon nehéz, és az a folyó nem jobb, mint ahonnan indultunk. Egyértelművé vált, vissza kell menni. Megkönnyebbülten. Nem tudtam volna megcsinálni: három nap gyaloglás a közel ezer méteres hágón át, két éjszakát fenn aludni a havas csúcsok közelében, majd három nap horgászat után vissza a folyónkhoz, és onnan másnap hazaindulni újabb két nap gyaloglással. Utólag visszagondolva azonban úgy érzem, biztosan meg tudtam volna csinálni.
Az igazság az lehet, hogy valójában tudat alatt nem akartam megcsinálni. Sokszor megfogalmaztam magamban útközben, hogy nem a túrázás élménye miatt vagyok itt. A horgászat érdekelt, szinte mindenek fölött. Háromszor is rákérdeztünk, hogy tényleg olyan nehéz-e a tervezett útvonal, de egyértelmű volt a válasz. Nem beszélt kifejezetten jól angolul, de a szókincse meglepően nagy volt és tökéletesen megértettük egymást. Elbúcsúztunk tőlük, hálálkodva a tanácsért. Óriási szerencsénk volt, hogy összefutottunk velük. Na és hogy az integetésre miért jöttek át a patakon hozzánk, és miért kérdezte, merre tartunk, az számomra rejtély. Itthon hasonlót sem tudok elképzelni.
A visszaút keserves volt számomra. A lejtőn ugyan jobban haladtunk, de a kétszeri átöltözés a folyókon való átkeléshez, hátizsák fel-le, a felszerelés átpakolása és a közben egyre kellemetlenebb idő – erős, csontig hatoló szél a tenger felől – teljesen kiszívta az erőmet. A gázlóbakancs feltörte a sarkam, a gázlóruha kantárja vastagon átáztatta pulóveremet. Nedves ruhában, csöpögő orral, éhesen és fáradtan – a semmiért – értünk vissza oda, ahol reggel sátrat bontottunk. Sátorállítás, halfogás, tűzifagyűjtés, főzés várt még ránk levezetésként. Éjjel Pé fényképezője szerint 2.5 °C volt. A vadász azonban mutatott egy közelebbi folyócskát is a térképen. Az ellenkező irányba csak egy kisebb hegy hágóját kell megmászni és az ottani tóból kilépő vízben van char. Szerinte. Több sem kellett, másnap nekiindultunk.
