Hajnalban, amikor elindultam otthonról az „irodába”, még nem voltam biztos abban, hogy bele fog férni a mai napba a horgászat. A kánikula késő délutánra kiszívta minden erőm, így szögre akasztottam a szerszámokat és úgy döntöttem hazafelé még dobálok pár órát levezetésként. Néhány önzetlen horgászcimbora mutatott már korábban jó helyeket a folyón, ezek közül vettem célba a legtávolabbit. Egy óra vezetés, gyaloglás, csalánon átgázolás, és már másztam is be a langyos vízbe.
Hihetetlenül jól esett lemosni az egész napos port és izzadságot a vízben, a viszkető rovarcsípéseket és szederindanyomokat is kellemesen enyhítette a folyó. Az sem zavart volna, ha hal nélkül úszom meg az estét. Távol mindentől és mindenkitől, ennél több nem is kell.
Merengésemből az apró wobblert csipkedő, és végül odaragadt szép domolykó zavart fel. Az óvatos fárasztás közben egy valamivel nagyobb – olyan bruttó 40-es – társa kikísérte meglepett cimboráját. Ez az! Minden tökéletes. Na jó azért az nem, hogy szégyenszemre gyári wobblerre jött. Elengedés után megfogadtam, hogy most már tényleg fogok kicsi, mélyretörő és intenzíven verető csalit készíteni, hiszen van, hogy a jobb halak is csak az apró wobit eszik meg.
Az első szpoton jött még néhány nagyarasznyi domi, illetve volt pár komolyabb burványom és ütésem, de fényképérett hal nem került kézbe. Ki is másztam a csalánerdőbe, és pár kilométerrel arrébb vizeztem újra össze magam. Itt a sekély rész fölött és az elvágó vízen dolgozott egy balin, így egy narancsszínű Vergő került kapocsba. Tegnap éjjel a Dunán két jó kapásom is volt rá, az egyiknél a balin úgy ütötte meg, hogy a boton semmit sem éreztem, de a wtd-csali egy méter magasra repült a felszín fölé. Most amint beért a vízbe a csali – a domizós takonylágy botommal borzasztóan messzire lehet kilőni a felszíni csalikat – fel is robbant alatta a víz, de nem akadt meg. Ezt még megismételtük párszor. A kisebb burványokból inkább domolykókra tippeltem. Aztán elkezdtem szisztematikusan végigszórni a bokrok alját, és volt is pár tétova ütésem, de eltelt egy kis idő hal nélkül. Lassan kezdett sötétedni, enyhült a dögmeleg is és végre nem kellett tízpercenként vizezni a sapkám és a pólóm. Az a balin mintha intenzívebben kezdett volna táplálkozni, így most egy Plüttyer került a kapocsba. Saját csalim alig van, általában a hibás vagy rontott wobblereket tartom meg magamnak, de ez a koptatott farmer színű popper már teszteléskor halat adott, így úgy döntöttem megtartom. Meg hát összekarcolt csalit mégsem illik árulni. Természetesen amint megindítottam a fa alá bedobott csalit, már robbant is a víz, de nem akadt. A rablások mérete és a kapás alapján sem gondoltam jó halra, ezért meglepődtem, amikor a másodikra komolyat odakaffantott a húsz centis vízben az őn. A bevágás ült, és pár pumpálás után – ami inkább vontatás volt a sekély vízben – már a szákban is volt a bruttó hatvanas, bronzos színű fenekeszeg. Gondolom a meleg víz miatt védekezett viszonylag gyengén. A Dunán egy ilyennel – ráadásul ott soványabbak is a balinok – vagy két-három percet is elszöszölök, mire az erős sodrásban nyakon tudom ragadni. Öröm, boldogság: látott halra saját felszíni csalival! Igyekeztem kímélni, szinte végig vízben tartani fotózás közben, de elég nehezen úszott el. Nyílván ez a dögmeleg még kevésbé tetszett neki szárazon.
A szürkületben több jobb domolykót láttam mozogni a bokrok alatt, ezért nagyobb csalikkal, úszó Gömbicekkel kezdtem horgászni. Két dobás után is felrobbant a felszín a becsapódó csali alatt. Az egyik olyan cuppanás volt, amit még most is hallok, de nem akadtak meg. Aztán a következő bevontatás alatt éreztem egy tompa ütést, majd megállt a kezemben a bot. A hal méltóságteljesen pulzált, nem akarta elhagyni a folyómedret. Óvatosan oldalra húztam, és a szürkületi fényekben egy igazi aranydisznó körvonalazódott elő a sekély vízben. Egy pillanattal később a merítő fölé vezettem, és hagytam, hogy a sodrás tegye a dolgát. A szákban pihegett eddigi legnagyobb, saját csalival fogott telényem! Mellette pedig az egyik kedvenc hazai bogárfajom, a védett négyfoltos pattanóról (Ampedus quadrisignatus) mintázott csalim. Hatalmas volt az öröm, miközben óvatosan lemértem, és készítettem pár képet róla. Pár centivel hosszabb domolykót fogtam már egy évvel ezelőtt, de kövérebbet biztos nem. Szinte kifolyt az ujjaim közt a hasa.
Közben rámsötétedett teljesen. Kellemes szél fújt, a szemközti parton hód tett-vett, és úgy éreztem bár soha nem érne véget ez az este. A távolban öblös balinrablás böffent, elhesegetve a szentimentális eszmefuttatást. Pár pillanattal később közelebb, majd utána egészen alattam durrant újra egy, a hangja alapján nem kispályás balin. Sejtem, hogy a szebb balinokat inkább éjjel lehet megfogni, pláne a sekély vizekben, így gondoltam, most vagy soha. Kapocsba került a Plüttyer – szegény nem sokat pihent, hiszen tegnap is halszagú lett a fővárosi éjszakán – és sodrásnak lefelé megeresztettem egy hosszú dobást. Félúton járhatott, diszkréten fröcsögve a csendben, amikor minden előjel nélkül leszívta valami a felszínről. Az első pumpáláskor éreztem, hogy ez sem az apraja, de viszonylag hamar a sekély részre húztam, és egy pillanattal később már bele is hajtogattam a merítőbe. A csali teljesen eltűnt a szájában, mindkét horog jól akadt, és könnyen meg is tudtam szabadítani tőle. Azt hiszem ő volt a legszebb balin eddig, amit saját csalival fogtam. Ez a hal már az a méret, amit nehézkes egy kézzel megtartani, de azért a fotózás nem maradhatott el.
Néztem, ahogy elúszott a sötétségben, aztán dobtam még párat, és lassan elindultam a part felé.
