A dagály kb. hat után tetőzhet, a legutóbbi átkelés alapján. Nálam a pergetőbot, Pé üres kézzel jön. Dobok párat a folyó legalján körforgóval, majd kisétálunk oda, ahol már keveredik a sós víz az édes vízzel. Messzire repül a villantó – hármas, narancssárga, a Dunában talált Mepps –, elindítom. Szinte azonnal leveri valami. Elemi erő rángatja a vékony előkét és a nem éppen tengeri pecára való kis utazóbotot (köszi Zoli, jó cucc). Pár kifutás, süllős fejrázás, harcsás testrúgások, márnára emlékeztető, fenék közeli védekezés. „Ez nem char” – szólok. És felsejlik egy jó hatvan centis atlanti tőkehal, azaz cod! Nagy nehezen megragadom, és együtt csodáljuk a hibátlan, vaskos halat. Hátán három hátúszó meredezik, farokalatti úszója is dupla a mi halainkhoz képest, állán egy szál szakáll csüng. Hatalmas feje van, szemei dió méretűek, hegyes fogakkal szegélyezett öblös szájában ott meredezik a hármashorog. Na fogót azt nem hoztunk. Kapitális öngól. Nagy nehezen – kockáztatva, hogy kezembe áll a rozsdás horog szakállastul – sikerül megszabadítanom a halat a szúrós falattól. Szétfotózzuk. Pé is gyorsan fog egyet a botommal, duplafotó, majd siet is vissza a sátrakhoz a botjáért. Amíg elvan, lecserélem a viharvert 0.22-es előkét, és egy saját wobblert teszek a kapocsba, egy Cikát. Első dobás, baamm! Újabb cod. Hosszú percekbe telik, míg kibányászom a két hármashorgot belőle. A következő dobás előtt leszerelem a hasi horgot a csaliról. Közben Pé megérkezik, kiáll egy kőre és dob. Sorra jönnek a halak, egy másik wobbleremet is húzom, egy fehér Gyilokot, és azt is megeszik. Hatvan deka és három kiló közti, erős, vaskos halak. Eleinte a mélyben védekeznek, márna-szerűen fúrják a fejüket az éles sziklák közé, némelyik ki is fut fárasztás közben. Küzdelem közben folyamatosan magukra tekerik a zsinórt. Kíváncsiságból gumit teszek fel. Amint bedobom, süllyedés közben üti le a következő. Mi van itt?!