Kipihenten kelek, teljesen hozzászoktam a pár fokban való alváshoz. Izomláznak nyoma sincs, a nátha és a reggeli köhögés is enyhül. Bár lenne zsebkendőm. A domboldalban szedek egy nagy marék bogyót, tüzet rakok és teát melegítek. Mire Pé előkerül, kész a tea. Nyugiban szürcsöljük a reggeli napsütésben. Gyorsan fogok egy chart körforgóval, megpucolom és elmegyek fát gyűjteni. A kvóta hamar összejön, már ropog is a tűz a leves alatt. Beleteszem a frissen szedett tinórút is. Gazdagon bereggelizünk. Bár lehet, hogy inkább koraebéd, nem nézem az órát egy ideje. Jóllakva gázlóruhát öltök és indulok végre legyezni. Az elsőket partról fogom, majd miután szétdobtam a pályát, beállok egy nagyobb kő mögé a jeges vízbe. A halak nem nagyok, átlagos negyvenes charok, de folyamatosan támadják a csalit, van lehetőségem mind a dobást, mind pedig a fárasztást gyakorolni. Egyszer csak ruganyos léptekkel egy alak közeledik. Alacsony figura, talán gyerek, kezében pergetőbotot szorongat. Első gondoltam az, hogy „na, itt a konkurencia”. Elszégyellem magam, nem otthon vagyok. Ahogy megáll egy kiszögellésen és zsinórját gubancolja, még mindig nem tudom eldönteni, hogy nő vagy férfi-e. Kapucniban, moszkitóhálóban van, néha odakapja a fejét, amikor halat fárasztok. Aztán elkezd ő is termelni, de halai nem kerülnek vissza a vízbe. Nagy csobogás, spiccgyűrűig feltekert hal, majd bottal kidobás a partra és azonnali felkoncolás a forgatókönyv nála. Halért jött. Nemsokára telítődök a hellyel, visszasétálok a sátrakhoz. Pár perc múlva jön az alak, kezében egy csokor hal zsinórra fűzve. Int, és valamit magyaráz az idős inuit nő. A napszemüvegemet tálalta meg az ösvényen, leeshetett a sapka, két kapucni és szúnyogháló tetejéről, ahogy visszafelé lehajoltam pár bogyóért. Megköszönöm, majd eltűnik a láthatáron.