Két hét a tundrán 9. fejezet
Indulunk haza, lecsap a sarki vihar
Éjjel esett némi eső, de az összepakolást száraz időben tudjuk le másnap reggel. Délutánig elégséges távot tettünk meg a visszaút kezdete óta, így táborhelyet keresünk.
Nem messze első napi szállásunktól, egy kisebb teraszon verünk sátrat. Megmelegítem a vizet az utolsó előtti liofilizált ételemhez és mire elfogyasztom elkezd csepegni az eső. Sebaj, bekuckózom és olvasni próbálok. Aztán feltámad a szél. Az eső jobban rákezd és hirtelen besötétedik. A szél egyre inkább erősödik, közben ömlik az égi áldás. A viharos széllökések körbejárják a sátrat, az orkán próbálja feltépni az előteret, az egyik lökéshullám egészen elnyomja a keretet, szinte az orromat érinti a felső merevítő. Belülről megtartom, az ajtón pedig kinyúlok és markolom a külső ponyvát. Brutális vihar kerekedik, nem éltem még ilyet át. Nyári viharokban sátraztam már sokszor, de azok rövidek, és utánuk általában meleg és tiszta idő következik. Mindenemet elpakolom, vízálló zacskókba teszem a felszerelésemet, felkészülve a legrosszabbra, hogyha beáznék, csak a rajtam lévő ruha ázzon el. Érzésre négy órán keresztül tartom a sátor rudazatát belülről. Többször mintha enyhülne, majd fordul a szél és újra rákezdi. Csodával határos módon nem ázik be a sátor, minden fillért megért (WARG midi 2). Szerencsére alattam a zuzmószőnyeg is el tudja vezetni a rengeteg vizet. Talán egy óra lehet, amikor elbóbiskolok, de arra ébredek, hogy kiszakadt egy cövek és az elszabadult ponyva veri az ajtót. A cöveket visszanyomom a földbe, és azon gondolkodom, ha a szél széttépi a sátrat, mit tehetnék itt, kb. 15 km-re a várostól az éjszaka közepén. Ködös és nyirkos reggelre ébredek. Eszem egy kis zabkását, főzök egy teát. Felkeltem Pét, induljunk, mielőtt újra esni kezd. Ő nem volt olyan szerencsés az éjjel, mint én. A külső réteg cövekeit feltépte a szél, nekinyomta a hálófülkének és vastagon folyt be a víz. Liter szám itatta fel a sátorban a vizet törölközőjével az éjjel, érezte, ahogy a sátor alatt ömlik a víz. Minden elázott, hálózsáktól a ruhákig, nem sokat aludt.
Vissza a civilizációba, jóból is megárt a sok
Egy elhagyatott markoló jelzi, közeledünk a városhoz. Széles utat mar az érintetlen tájba, hogy kvadon ülve eggyé válhasson a természettel a fizetővendég. Ahogy meglátni a város szélén elterülő, sok száz kutyaólat, ahol a láncra vert szánhúzó kutyák vonyítanak, ösztönösen gyorsítjuk lépteinket.
Tempósan érünk be az első hotelig. A dán recepciós lánnyal közlöm, hogy akkor most ugye nem baj, hogy feltöltjük a telefonokat, használjuk a mosdót, megszárítkozunk, idekoszolunk. Szinte örül neki. Kinn ömleni kezd az eső, megint megúsztuk az esőben való caplatást. Amint eláll, indulunk megkeresni az egyetlen pizzázót, illetve visszavisszük a műholdas jeladót.
Egy jelöletlen épületben helyiek várják a pizzát, már előre összefolyik a nyál a szánkban, ez remek lesz! Iszunk egy kólát – visszaváltható félliteres palack, fejlettebb ország –, kérünk sült krumplit is. Szinte majdnem azt kapjuk, amit rendeltünk, nem úgy, mint a legtöbb vendég mellettünk. Kivétel nélkül mindenki visszaviszi a hamburgert és a pizzát, mert mást kapott, mint amit kér. Itt biztos így megy mindig. Az első szelet, első falatja után úgy érzem, tele vagyok. Pé is azonnal lassít az evéssel. Hatalmas küzdelem árán megesszük a felét a kis pizzáknak és legyűrjük a maréknyi sült krumplit. Gyomrunk apróra zsugorodott két hét alatt, egyszerűen nem fér bele a táp. Elcsomagolják nekünk a maradékot. Visszafelé Pé kekszet, joghurtot vásárol, majd a hotel teraszán ütjük el az időt. Közben megtalálom a túra első élő bogárat egy épület falán, egy keresztsávos katicát (Coccinella transversoguttata). Tucatnyi bogárfaj él mindössze a szigeten. Rendelek egy-egy horrorisztikus áru, ám buborékmentes sört, addig Pé befalja a keksz nagy részét, majd egyre csendesebb. Mindkettőnket megvisel a hirtelen bevitt, szokatlan trash-food, a sört is alig bírom meginni, Pé fel is adja. Elamatörködtük. Még valahogy legurítom társam maradék italát – hát ki van fizetve! –, felvesszük a táskákat, és elindulunk a reptér irányába sátorhelyet keresni az utolsó estére. Társam lemarad, nagyon rosszul van. Amíg várok rá, gyerekeket figyelem, akik a hajókikötőben anyukájukkal horgásznak. Odamegyek hozzájuk, beszélgetünk kicsit. Folyamatosan húzzák a tőkehalakat. A kutyáknak gyűjtik, tele a műanyag kád hallal, mutatja a kedves és csinos dán anyuka. Jól lefényképezem őket, aztán továbbmegyünk, át a hídon, lassan elhagyjuk a várost.
