Imádom a wobblerkészítős videókat és írásokat. Rengeteget tanulhat belőlük az ember, ötletet meríthet, módszereket leshet el és nem utolsó sorban motivációt kaphat. Nem titok, a Halbogár csalik készítését is sok régi motoros inspirálta. De a végleges gyártási folyamat mint mindenkinél, így nálam is egyedileg alakult ki.
A simára csiszolt, balsafából faragott nyers testet először középen, a hasa mentén, nagyjából a középvonalig bevágom egy vékonyabb fémfűrésszel. A vájatot egy vastagabb fűrészlappal szélesítem, majd csiszolóvászonnal letisztázom.
A testnél nagyjából háromszor hosszabb, rozsdamentes drótból egy konkávfogó segítségével meghajlítom a fém vázat. Egy ideje viszonylag lágy drótot használok, amit könnyű megmunkálni, ugyanakkor bőven elég erős egy ilyen csalihoz.
A fahalak hasába kerülő ólmot házilag öntöm. Hulladékólmot olvasztok meg, a forró fémet pedig keményfába fúrt öntőformába csöpögtetem. Az így készült rudak nem tökéletesen homogének, nem is egyforma méretűek, de gyorsan nagy mennyiségben készíthetőek el. Egy ékszermérleggel pontosan kimérem a wobblerbe szánt mennyiséget, ez kerül majd a hasüregbe fúrt lyukba. A puha balsafa hajlamos kiszakadni fúrás közben, ezért fordított állásban használom az akkus fúrót, így készül el az ólom befogadására alkalmas üreg.
A drótot és az ólomsúlyt pillanatragasztó és szódabikarbóna keverékével ragasztom be. Ezt az ötletet több amerikai csalikészítő videójában láttam, és számomra számos előnnyel jár. Ugyanakkor a módszer alkalmazása igényel némi gyakorlatot. Az üregbe egy szikével szódabikarbónát szórok, nagyjából a feléig kitöltve azt. Érdemes előtte a vájatot kicsit kiszélesíteni, erre egy ceruza vagy egy tollszár pont alkalmas. A ragasztót – ami szigorúan híg, és nem gél típusú – óvatosan a vájatba csepegtetem. Szépen látszik ilyenkor, hogy a ragasztó egy része átjárja a balsafát, illetve betonkeményre köt: cementként működik, a sóder pedig a szódabikarbóna. Ezután ismét kis szódabikarbóna következik, és ha szükséges még pár csepp ragasztó. Fontos, hogy ne töltsük túl a vájatot, hiszen akkor csiszolhatjuk és faraghatjuk le a fölösleget ragasztás után. Az így keletkezett rögzítés bivalyerős, pláne, ha az orrnál és a faroknál is megerősítjük azt. Szintén előny, hogy nagyon gyorsan lehet haladni, ám vigyázni sem árt, hiszen a cianoakrilát nem barátságos anyag. Védőmaszkban és védőszemüvegben dolgozok, mivel kötés közben hő és szúrós szagú gázok keletkeznek, igaz nagyon kis mennyiségben. Sőt néha előfordul, hogy egy apró csepp kifröccsen, és ha a szembe jut, az bizony nem kellemes. Tanúsíthatom J. Továbbá érdemes egy edény vizet és papírkendőt odakészíteni. Ha a ragasztó az újunkra kerül, azonnal vízbe mártva még leoldódik a nagyja.
A ragasztás után maradt kisebb egyenetlenségeket az építőiparban használt, vízbázisú glettanyaggal javítom ki. Ez viszonylag hamar, két óra alatt, a gipsznél keményebbre köt. Előnye, hogy mivel nem oldószeres, így használni tudom beltéren is. Kötés után finom csiszolóvászonnal simára csiszolom.
Amíg köt a glett, a saját minta alapján elkészült terelőnyelvet finom, 800-as csiszolóvászonnal mattra csiszolom, éleiről a sorját is így távolítom el. A közben megszáradt glettjavítást simára csiszolom ezután.
A test ezután négy réteg vízbázisú lakkot kap. Az egyes rétegek közt szintén visszacsiszolom a felületet, mivel a lakk kihozza a fa erezetét, kissé feláztatja azt. Az első mártáskor hosszabb ideig tartom a híg lakkban a testet, így van ideje annak átjárni a fát. Az egyes rétegek utáni csiszolás szép lassan egyre simább felületű testet ad, míg végül hibátlan, fényes és homogén felszínt kapok. Időigényes és kissé pepecselős munka ez, pláne nagyobb darabszámnál, de a végeredmény miatt bőven megéri a belefektetett energia.
A fényes oldalmatricát sablon alapján vágom ki alumíniumfóliából, amire egy mintázóeszközzel – manikűrös valami nyele – pikkelymintát nyomok, hengerezek. A közben keményre kötött és visszacsiszolt lakkozott testre óvatosan rásimítom az öntapadós fóliát.
Ezután újabb négy réteg, de ezúttal sűrűbb lakk következik. Kétszer fejjel lefelé, kétszer farokkal lefelé mártok, egy réteg minimum egy napig szárad. Erre azért van szükség, hogy elfedje a fólia éleit, a matrica oldalait, valamint, hogy megadja a test kellő szilárdságát. Egy réteg műgyanta is megoldás erre, ám az szerintem túlságosan elbutítja, megvastagítja a testet. Más csalitípusoknál viszont azt a módszert alkalmazom.
Miután megkötött a lakk, akkor következik a legkényesebb művelet. A nyelv helyének bevágása mindenképpen szimmetrikusan és a megfelelő szögben kell, hogy történjen. Próbáltam erre sablont készíteni, de eddig még nem jártam sikerrel, így marad a megérzés. Először vékony fémfűrésszel, apránként kezdek vágni, majd ha minden irányból ellenőriztem, akkor bátrabban haladok, és érem el a végleges, kellő mélységet. Ezután vastagabb fűrészlappal kiszélesítem a vájatot. A nyelvet belepróbálom, de még nem ragasztom be.
Soha nem használtam airbrusht. Nem tudok betelni a száraz ecset által felhordott színek keveredésével, az ecsetszálak szabálytalanságából adódó apró mintákkal. Ennél a színnél – filé – elsőként fehérrel kezdek a hasi oldalon, a háti részt pedig gyöngyházkékkel, illetve ehhez kevert fekete és fehér festékkel alakítom ki. Az akrilfesték gyorsan köt, így nemsokára már ragaszthatom is az előzőleg elkészített szemeket. Nem szeretem a gyári műszemeket. Igaz, hogy időigényes kissé sajátot gyártani, de a végeredmény kárpótol. Az UV fényre keményedő, műkörmös műgyantából cseppeket nyomok egy műanyaglapra, majd kikeményedés után lepattintom a hordozóról, és a szemek alját akrilfestékkel festem, egyenként. A pupilla – amit egy tű hegyével alakítok ki – csak a szem felragasztása után kerül a helyére, nehogy összefogdossam a fényes fekete pöttyöt. Egy csepp kétkomponensű műgyantával ragasztom fel a kész szemeket a fahal fejére, elkerülendő a később alá beszoruló buborékokat. Ezután jön pár ceruzával rajzolt, stilizált vonal száj, kopoltyúív és mellúszó gyanánt, valamint a kis logó-matrica felragasztása a hasi oldalra.
Mindenki máshogy gyantázik. Én maszkban és lehetőleg minimális hulladék generálásával. Elsőként egy pár cseppel ragasztom be a terelőlapot, és miután megkötött, jöhet a test gyantázása. A fecskendőkkel kimért, kellő mennyiséget kartonlapra nyomom, itt óvatosan, lehetőleg minél kevesebb buborék keletkezésével összekeverem egy kartoncsíkkal. Majd ezzel a kis kartoncsíkkal hordom fel a megfestette csalira, folyamatosan forgatva, figyelve, hogy ne maradjon ki sehol.
A felhordás után, – nagyjából tíz perccel később – a forgatóra kerül a csali, ahol a folyamatos mozgás megakadályozza, hogy a műgyanta megfolyjon kötés közben. A csaliforgatóról másnap veszem le a kész csalit, és a felhorgozás előtt már csak a drótszemekről kell lekaparni a festék- és ragasztómaradványokat.
És íme, a befejezett csali, készen a bevetésre. Mivel ezeket a wobblereket nem gép készíti, így előfordulhat némi pontatlanság, és a különböző minőségű balsafa sem egyforma fajsúlyú. Ezért minden elkészült csalit megúsztatok, letesztelek. Ilyenkor a vonószem óvatos állításával – hangolásával – módosítható a csali mozgása. Ha esetleg enyhén kitér az egyik irányba, akkor a drótfül ellenkező irányba való hajlításával jó útra terelhető a fahal.
