Gondolom aki valaha wobblerkészítésre adta a fejét, először biztosan ecsettel – vagy akár Anyu körömlakkjának pamacsával – kezdte a művészkedést. Mivel a rajzolás és a festés nem áll annyira távol tőlem, a kezdeti maszatolás után úgy döntöttem én nem lépek túl ezen a szinten, hanem igyekszem kihozni a maximumot a valóban kézzel történő csalifestésből. Nem könnyű. Hibátlan – vagy legalábbis érzékelhető – színátmeneteket kivitelezni hófehérből narancssárgába, mindezt három dimenzióban egy pár centis „festővásznon” igazán nehéz feladat. És mindezt úgy, hogy megérje, azaz ne órákat töltsön el vele az ember, szinte lehetetlen. Szintén nem könnyíti meg a folyamatot az, hogy a különféle minták megfestése könnyen kelthet gyerekes, kifestő-jellegű hatást, ezért fontos megtalálni melyik szín melyik mintával mutat jól.

Akrillfestéket használok elsősorban, mely az akvarellhez hasonlóan érzékenyen reagál arra, hogy a száradási idő során mikor ér még hozzá az ecset, mikor nyúl még bele a kéz. Nem használok direkt színeket, mindig több színből keverem ki a nekem tetsző árnyalatot, ami nagyfokú szabadságot is ad, hiszen kétszer ugyanazt a színt nem könnyű, de talán nem is cél kikeverni. A már félig megszáradt felületre gyakran újra „rámegyek”, ezzel átmeneteket, maszatos hatást létrehozva. Igyekszem tudatosan tenni ezt, de talán pont az esetlegesség az, ami a sava-borsa az ecsettel történő wobblerfestésnek.

Némelyik csalitípusnak jól áll, ha utólag tustollal, különféle filcekkel vagy akvarellceruzával kihúzok pár részletet, mintákat pöttyözök rá vagy csak úszókat rajzolok. Ez az igazán pepecselős része a gyártási folyamatnak, és bizony kell hozzá egy hangulat, hogy az ember csalinként több száz pöttyöt tegyen egy wobira.